Japán. Az első gondolatok, amik eszünkbe jutnak róla nagyjából ezek: ferde szemek, furcsán kiejtett szavak,  magas szintű technika, miniatürizálás, furcsa házak, Nintendo, anime, szaké, nindzsák... és persze a szamurájok. És mindez hogyan kapcsolódik össze? Hogyan társul a szamurájhoz a legfejlettebb robotipar? Egyszerűen.
Ez Japán. Az az ország, ahol az ősi hagyományok és a modern kultúra tökéletesen megférnek

egymással és ahelyett, hogy az egyik elnyomná a másikat, inkább egymást erősítik. Japán furcsa ország a nyugati ember számára és furcsák az ételeik, furcsák a szokásaik; furcsa az ízlésük, a stílusuk... és furcsák vagyunk mi is az ő szemükben.
Mégis van valami olyan ellenállhatatlan vonzerő Japánban, ami miatt a nyugati világ döbbenettel adózik feléjük. Az egyik ilyen kétségtelenül az a nyugalom és becsület, ami jellemzi őket még akkor is, ha az átlagos japán ember naponta 10-16 órát is dolgozik sokszor és megfeszített tempót diktálnak a munkahelyén. Emellett mégis van bennük valami olyan elementális nyugalom, amelyet minden ország irigyelhet tőlük -talán Kínát és Indiát kivéve, ahol hasonló erő árad a helyiekből.
Ezen erények többsége visszavezethető a szamurájokig!

A japán becsület és tisztesség már-már legendás hírű; sok filmben láthatjuk, hogy a hibát elkövető férfi levágja ujja egyik percét bocsánatkérésképp; a levágott rész a hiba mértékével együtt változik.
És ez nem Hollywood drámai őrülete!
Noha ma már nem szokás ez a módszer, de a szamurájok idejében nagyon is sok ember kért ekképp megbocsátást főnökétől/vezérétől és még ma is akadnak hasonlók.

A mai napig él például egy hagyomány a japán szakácsok között: a lepényhal elkészítését a szakács 10-20 éven át tanulja, ugyanis a halban igen erős méreg van, ami másodpercek alatt halált okoz. Az emberek a halál lehetőségétől feltüzelt állapot élvezetéért fogyasztják a levest, ám ha a szakács hibázik, "harakirit" követ el, azaz megöli magát. És ezek "csak" a szakácsok; képzelhetjük, hogy a szigorú katonák miféle büntetéseket mértek magukra!

A SZAMURÁJOK TÖRTÉNETE

A szamurájok története messzire nyúlik vissza és rengeteg véres harcon át jutunk ismét a jelenbe.

A japán lázongások, parasztfelkelések és összecsapások miatt 645 után a nemesek saját és városaik védelmére afféle "rendőrséget" hoztak létre. Ezeknek a helyi katonai egységeknek a neve "busi-dan" volt, tagjai pedig a "busi"-k. Ők voltak a szamurájok őseik.

A katonai alakulatok felépítése általában a japán nagycsaládokhoz hasonlított, de nem vér szerinti rokon is tagja lehetett. A katonák között hatalmas társadalmi különbségek voltak. A kisebb csoportosulások tagjai egyszerre voltak szamurájok és földbirtokosok, ám a helyzet hamarosan megváltozott és a néha alig tucatnyi főt számláló alakulatok hamarosan több száz vagy több ezer fősre duzzadtak egy-egy kimagaslő vezér mögé felsorakozva. A XI-XII. században a két legnagyobb, már több ezres harcostábort számláló család a "Taira" és a "Minamoto" volt.
"Taira Maszakado" volt az első szamuráj, aki seregével felkelt a császár ellen és önhatalmúlag saját magát nevezte ki császárrá; ám 5 évnyi háború után helyreállították a rendet más szamurájcsaládok segítségével a császári csapatok. Ez volt az első lázongás, ám hamarosan egyre több következett és  a két nagy szamurájcsalád egymás iránti gyűlölete olyan véres hatalmi harcot robbantott ki, amely az egész országot romba döntötte, az embereket pedig szenvedésbe és nyomorba.

1333-ban a szamurájuralom első szakasza véres tragédiával ért véget. Mikor a felkelők betörtek a városba és tűzbe borították a házakat, a védők a Tósódzsi templom temetőjébe menekültek, ahol a fogságba esés megaláztatásának rémségétől vezérelve a "sógun"  helytartója, családtagjai és követői elővették tőrüket és öngyilkosságot követtek el. 800-an voltak...

Ekkoriban a szamurájoknak még nem volt közös céljuk; az egyes családok ádáz küzelmeket folytattak egymás ellen, amit a császár a saját javára ki is használt. Ha egy család fellázadt ellene, rögtön szövetkezett azok ellenlábasaival.

Ezután sorra történtek hatalomátvételek és gyilkosságok a posztokért, majd 1600-ban "Tokugava Iejaszu" 250 évig tartó békét hozott Japánra, amit csak egy évre zavart meg háború.

1853 július 7.-én horgonyt vetett négy amerikai hadihajó az edói öbölben és a parancsnok, Matthew Perry azt követelte, hogy Japán nyissa meg 200 éve zárt határait, melyen csak halálbüntetés terhe mellett lehetett ki- és bemenni. 1858-ban végül megnyitották a határokat és a japán nép kettéosztott lett emiatt. A pökhendi külföldiek sokszor megsértették a szigorú, ősi japán szokásokat; őket emiatt megölték. Válaszként hadihajók lőttek porrá néhány várost. Amikor végső elkeseredettségében a "bukufut" csökkentette a behozatali vámot, a puskaporos hordó felrobbant. Szamurájok serege gyülekezett, hogy a főváros ellen induljon -az ott lévő, gyűlölt fehérek ellen. 1867. október 14.-én a sógun lemondott az ifjú Mucuhito császár javára; a 700 évig tartó szamurájuralom egy éjszaka alatt véget ért.
1876-ban tilossá vált a két kard viselése; a szamurájok ideje végleglejárt.

A japánok hamarosan elsajátították a külföld ismereteit és fegyelmezettségüknek, szorgalmuknak köszönhetően túlszárnyalták őket. Mindez a férfiakban még ott élő szellem, a "busido" ereje volt, amelyet már mindenki alapvetőnek érzett és elsajátított. Már nem a katonai vezetőnek tartoztak hűséggel, hanem a cég igazgatójának, feletteseiknek. A Japán birodalom rövid idő alatt a világ egyik legbiztosabb jövőjű országává vált. A "nyugat" irigykedve nézi a mai napig, hogy milyen rövid idő alatt mi zajlott le Japánban, miközben az ősi hagyományok nem vesztettek értékeikből, csupán igazodtak a mai világhoz. Itt továbbra sem szúrják hátba az emberek egymást és hiányoznak a nyugati világra jellemző irigy, gonoszkodó, vádaskodó, munkakerülő szellemű emberek is.
A busidó szelleme egykor a szamurájokat, manapság pedig már az egész népet áthatja és az ennek szellemében élő nép mára a világ egyik nagyhatalma lett.

BUSIDÓ - A HARCOS ÚTJA

A kezdetben még csak egymással viaskodó szamurájokat hamarosan egy eszme fűzte egységes katonává: a "busidó", avagy a harcos útja.
Ez szolgált a szamuráj életében vezérfonalként, ennek a tanait követték.
A busidó alapvetően három erény elsajátítását jelentette, amelyekből sok mindent meg is érthetünk Japánnal kapcsolatban:

-a hűséget (jap.:"csúgi"); avagy hűséget az urukhoz. Ez volt a legnagyobb erény.
-a kötelességtudást (jap.: "giri"); avagy az őszinteséget, az anyagi igénytelenséget, a tisztelettudást, udvarias viselkedést, együttérzést a bajban lévőkkel, nagylelkűséget a betegekkel szemben, az ellenség tiszteletét. Ezek az elvek mind megtalálhatóak a mai Japánban és a japán emberekben.
-a bátorságot ("jú"); avagy nem csupán a harcban, de a mindennapi életben is gyakorolt állhatatosság. Ahogy a budisó tana fogalmaz: "A helyes cselekedet minden, ehhez képest az élet semmi!"

A busido ezen utolsó tanát figyelembe véve megérthetjük, hogy a gyerekkoruktól szamuráj tanok közt nevelkedő harcosok számára az élet értéktelen és bármikor eldobható; a harakirik elkövetése így sokszor megoldást jelenthet például, ha az elfogás, megaláztatás veszélye fenyegeti őket, de épp emiatt voltak olyan félelmetes harcosok: nem féltek a haláltól!

A fiatalokat egészen kis koruktól kezdve szamuráj tanok szerint nevelték; már a mesék is hősi szamurájcsatákról szóltak, valamint arról, hogy miként áldozta fel egy-egy nagy hős az életét, így a gyermek csakhamar megtanulta, hogy az élet értéktelen, a szamuráj cselekedet pedig mindennél fontosabb.
A fizikai felkésztés is korán kezdődött, célja az volt, hogy a fiatalokat megtanítsák uralkodni a testük és szellemük felett. Ennek módjai változatosak voltak és mai szemmel nézve szörnyen kegyetlenek, ám akkori szemmel szeretetteljesek és nem túl kemények.

Pirkadatkor keltek, fűtetlen szobában játszottak, ha elég nagyok voltak a tanuláshoz, mezítláb, kabát nélkül hóban-fagyban-szélben is el kellett menniük a messzi kolostorba. A félelem legyőzése az egyik legfontosabb feladat volt, így éjszakákat kellett a gyerekeknek egyedül a temetőben tölteniük, sokszor felakasztott, lefejezett, felfeszített hullák között.
A gazdagabb családok fiai emellett még az elitiskolákban  matematikát, költészetet és orvostudományt is tanultak, így ezek a szamurájok nem csak kiváló harcosok, de művelt emberek is voltak.

A gyerekek kiképzése 15 éves korukban ért véget; ekkor kapták meg páncéljukat, mely apjukénak pontos mása volt, valamint kardjaikat is, melyek a legjobb japán mesterek keze alatt készültek és méltán lettek világhírűek.

A kiképzés menete valóságos művészet volt. A japán szamurájok a kardforgatást nem esztelen vagdalkozásnak képzelték és nem akként űzték, hanem a mérlegelés, a villámgyors helyzetfelismerés és a tévedhetetlen találat jellemezte őket. A "kendzsucu", a kardforgatás művészete arra törekedett, hogy egyetlen találattal ölje meg vagy bénítsa le az ellenfelet. A tanítás a kardkirántás művészetének tanulásával kezdődött. ennek eredményeképp például törökülésből is egyetlen pillanat alatt fel tudott ugrani a szamuráj és már kint is volt a támadásra vagy védekezésre helyzetben álló kard. A legnagyobb szint a két kard egyidejű használata volt. A harcos ennek segítségével egyszerre több ellenféllel is meg tudott küzdeni és így igen hatásos technika volt.

A fiatalok megtanulták a lándzsa és az íj használatát is; ezek is rettegett szamuráj fegyverek voltak és egy kutya méretű, mozgó célt az íjász 150 méterről is eltalált. Nem volt ritka a 300 méteres lövés sem!
A lándzsa többféle véggel lett felszerelve. Volt olyan, amelyik két végén penge és szúróeszköz segített a kétirányú támadásban, akadt, hogy hajlított pengével látták el, de léteztek tüskékkel kivertek is.
Egy portugál kereskedőhajó bemutatta az elöltöltős puskákat a japánoknak, majd ők is gyártani kezdték a fegyvereket, de hiába játszottak Japán történetében fontos szerepet, igazából nem hódították meg a harcosokat. A lőfegyverrel való harc nem illett a "busidó"-hoz. A két harcosnak egyenlő feltételekkel kellett felállnia egymással szemben és a jobbnak győznie. A fegyver megfosztotta ettől a harcosokat és a "budisó" szellem ellen volt.
(Amikor a bevezetőben azt írtam, hogy Japánban nem szúrnak hátba, többek között erre a fegyelmezett, az ellenfelet tiszteletben tartó magatartásra utaltam. Nem orvul támadnak, -a nindzsák más műfajba tartoznak, róluk máskor- hanem szemből és esélyt adva a másiknak a védekezésre.)

A japán fegyverek teljességgel eltértek a más országokban használtaktól. Míg a középkori Európában a páncélos lovagok szinte meg sem bírtak mozdulni ruháikba, valamint lovukra emelőkkel tették őket, addig a japán szamurájok páncélja alig volt 10 kg és még ugrani is tudtak a hajlékony, mozgást egyáltalán nem gátló páncélzatukban, mely sokkalta jobban megmunkált és díszesebb is volt a lovagokénál. Külseje miatt pedig félelmet keltettek bárkiben, aki látta őket.

A kardjuk is teljesen másfajta volt. Eltérően a világ más pontjain használt súlyos, nehezen mozgatható, egyenes kardoktól a japánok ívelt, sokkal könnyebb és küzelemre alkalmasabbat hordtak, mindig párosával.
A japán fegyverkovácsok valóságos művészeti remeket alkottak minden egyes alkalommal; érthetően világhírt szerezve a mestereknek és Japánnak.
A kardok nem csorbultak és nem deformálódtak; a legjobb minőségű acélból voltak, amit a világon készítettek. Az igazi kardok ma is ugyanúgy, kézzel készülnek, egyedi tervezéssel.
A "kardpróba" során erről a tökéletességről a szamurájok is meggyőződhettek. A halálra ítélteket vagy már kivégzetteket cölöpökkel és kötelekkel egy homokbuckán kifeszítették és a szamuráj egyetlen csapással kettészelte az áldozatot. Ezután adták át a "kipróbált" kardot későbbi tulajdonosának. Noha brutális és kegyetlen dolog volt, érdemes megfigyelni, hogy a kardok készítői  kizárólag jó minőségű fegyvert akartak készíteni és eladni; még véletlenül sem adtak át silány munkát és ezt ez a próba is bizonyítja. A rossz minőségű kard ugyanis a tulajdonosa életébe kerülhet egy csata során, ez pedig visszaütne a készítőre is.

A NŐK SZEREPE

Az "Onna Daigaku", avagy Az asszonyok nagy tankönyve szerint a nőknek önzetlennek, engedelmesnek, fegyelmezettnek kellett lennie, varrnia, mosnia és főznie anyósára és apósára, valamint férjére, gondoznia a gyerekeket, teljesítenie férje óhajait és élete középpontjában a háztartásnak kellett állnia. Mivel akkoriban a fiatal lányokat erre készítették fel, számukra semmi szokatlan nem volt ebben és mindezek mellett a lányok-asszonyok kiváló harcossá képezték magukat, hiszen a férj távollétében meg kellett védeniük a házat.
A szamurájfeleségek nagy megbecsülésnek örvendtek és egyáltalán nem tartották életüket boldogtalannak. Hogy mennyire áthatotta őket is a merészség és a budisó, arra példa, hogy ha megaláztatás vagy megerőszakolás veszélye fenyegette őket, habozás nélkül átvágták a torkukat.

ÖNGYILKOSSÁGOK

A harakiri elkövetése szorosan kapcsolódik és következik a budisó-ból. A megaláztatás és az elfogás szörnyűsége helyett inkább öngyilkosságot követtek el a szamurájok. A vesztett csata utáni fogság szégyenteljes volt és inkább a halált választották helyette.
A budisó tan egyik oktatója szerint "budisó: egyet jelent a halálra való állandó és eltökélt készenléttel."
Sok szamuráj az uruk halála után is öngyilkosságot követett el, mert a busidó tanát úgy értelmezték, hogy az uruk iránti hűség ezt megköveteli tőlük. Ez olyan méreteket öltött végül, hogy törvényben kellett megtiltani.

Volt azonban egy harmadik változat, ami ellentmondásra épült.
A szamuráj hűséggel tartozott urának, nyilvánosan nem mondhatott neki ellent. De szemet sem hunyhatott afölött, ha ura becstelenül cselekedett, ilyenor látványos öngyilkossággal szégyenítette meg urát, ami a busidó elvei szerint lehetséges volt és gyakran célt is értek vele.
Bár az önkezű vagy harc közben ért halál dicső volt, a hóhér bárdjától való halálnál rosszabb azonban nem létezett egy szamuráj számára.
Éppen ezért a halálraítélteknek jogukban állt megölni magukat és ezzel minden bűnüktől megszabadultak.

Egyetlen öngyilkossági módszer volt elfogadott: a "szeppuku", avagy a has felmetszése.
A halálba menő ekkor tanúk jelenlétében törökülésbe ült és bal oldalába döfte a tőrt, majd nagyon lassan jobbra húzta és végül felfelé rántotta. Fájdalmat nem mutattak közben.
A szeppuku lényege arra vezethető vissza, hogy az akkori japánok szerint minden érzelem és a lélek a hasban lakozik. A has felnyitása tehát azt mutatta:  életem utolsó pillanatában tiszta vagyok és bűntelen.
Később egyre ünnepélyesebbé vált a szeppuku és  már fehér öltözetben jelent meg a szamuráj, majd a vágások után, az eszméletvesztés előtt előrehajtotta fejét és egy általa választott családtag vagy barát egyetlen csapással levágta a fejét.