|
|
A MESÉK TÖRTÉNETE ÉS FEJLŐDÉSE |
Írta: |
|
BARLANGRAJZOK Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az ősember.
Azt hitték az ősemberek, hogy ha megrajzolják, hogy mi történjen, akkor
valami felsőbb erő majd segíti őket a mamutok elleni hacban. MÍTOSZOK Miközben az ember fejlődött, megtanulta, hogy a természeti jelenségekben
logika van; a villámlást általában mennydörgés követi és így tovább, de még
mindig istenek tetteinek hitték őket. Száz meg száz istenről és ezer meg ezer
szörnyről kezdtek mesélni; az istenek viszályairól és az emberekkel való
kapcsolataikról nagyon sok történet született; ezeket ma mitológiának hívjuk
és valójában már mesék voltak, de mégsem nevezhetjük őket annak, mert a régi
emberek még igaznak hitték ezeket a történeteket. Minden dolognak vagy
jelenségnek volt egy istene, akihez legalább egy történet tartozott; vicces
azonban, hogy ezek az ókori emberek, akik ennyi szörny létezésében hittek
–mint a minotaurusz, a hydra, az egyszarvú és társaik- megteremtették a mi
világunk alapjait és törvényeit, amelyeket a mai napig is használunk és ami
nélkül ma nem állhatnának a házaink, nem lehetne tévénk és semmink. Ráadásul
ezek a mítoszok („mesék”) a mai napig fennmaradtak és ugyanolyan kedveltek,
ráadásul a modern, újfajta mesék, fantasztikus- és kalandtörténetek
ugyanezeket a szörnyeket használják fel. FELFEDEZŐK Régen, amikor még királyok uralkodtak, egészen más világ volt. Nem volt tévé, Internet, számítógép, video, dvd, telefon, de még áram sem. Nem utazhattak autón, repülőn, sokáig még hajón sem merészkedtek túl messzire és a legtöbb ember nem is tudta, hogy a faluja vagy városa határán kívül mi van. A kikötőkben azonban zajlott az élet és amikor a felfedezők visszatértek, mindenki köréjük sereglett, hogy hallgassák őket és azokat a történeteket, amelyeket az újonnan felfedezett szigeteken, országokban átéltek. Ezek a felfedezők egy új országba érkezvén olyan növényekkel, emberekkel,
kultúrákkal és állatokkal találkoztak, amiket még sohasem láttak azelőtt,
ráadásul minden országban mást és mást találtak fel hamarabb. Kínában feltalálták a tüzijátékot; képzeljük csak el, hogy az, aki életében először lát ilyet és senkitől sem hall erről –mert senki sem tud róla-, az miket képzelhetett, amikor hatalmas robbanások közepette az ég kék, zöld és ki tudja milyen színű fényekben úszott. Csoda, ha azt hitte, hogy leszakad az ég és összenyomja őt? Valahogy azonban el kellett juttatni másoknak is a híreket. Mivel még csak alig néhányan tudtak írni és olvasni, így képeket rajzoltak, amiken az országban történt fontosabb események voltak láthatóak; ez valójában a hírújságok elődje volt és néhány lovas futár ezeket vitte a falvakba, városokba.A képeket mindenki megértette, ahogyan mi is megértünk egy-egy képet azonnal, ha meglátjuk. KÉPÍRÁS A japánok ezt tökélyre fejlesztették. Míg a középkori képekben az igazi mondanivaló el volt rejtve, addig japánban az „anime és a manga” kifejezetten egyértelmű. A japán mesékben a szereplőre ránézve azonnal tudjuk, hogy jó vagy rossz, kedves vagy inkább vagány, okos vagy buta. A japánok a sok felesleges szöveg helyett a ruhán, a hajon és az arcon mutatják meg nekünk, hogy milyen a szereplő. Egyébként pedig a japánok és a kínaiak írását „képírásnak” is nevezik, mert valójában ezek az írásjelek képek. (Vajon felismeritek a szereplőkre nézve, hogy milyen jelleműek? Gonoszak vagy jók? -Az előadáson részt vevő gyerekek kortól függetlenül egyértelműen tudták azonosítani az alábbi és még jó néhány szereplőt.)
Játsszunk! Valakinek a fülébe súgok egy mondatot, ő pedig súgja valaki
másnak a fülébe, amíg az utolsóhoz nem érünk. HÍREK Nos, ugyanez történt a régi időkben is az igazi hírekkel. Amire eljutott mindenkihez a történet, a bolha elefánttá vált, a sündisznó valóságos emberevő óriássá, a rémülten menekülő felfedező pedig -aki talán még be is pisilt félelmében-, minden szörnnyel bátran szembeszálló hőssé lett. Az emberek azonban szerették ezeket a véres, kalandos történeteket, hiszen
ők nem tudták, hogy mi az igazság. Amikor egy-egy hajó kikötött, az emberek
köréjük sereglettek és a kalandorok mesélni kezdték hihetetlen történeteiket,
amiket sokszor túloztak el vagy egészen egyszerűen ők találtak ki. Az emberek
pedig szájtátva hallgatták a csodás és hajmeresztő kalandokat, mert nem volt
senki, aki megcáfolhatta volna őket és elmesélhette volna az igazságot. Kolumbusz és társai, amikor először Amerikába érkeztek furcsa dologgal találták szemben magukat: indiánokkal. Ennek a népnek teljesen más kultúrája volt, ráadásul a bőrük színe is szokatlan volt nekik. A legérdekesebb viszont, hogy az indiánok isteneknek hitték Kolumbuszékat, mert fehér volt a bőrük és a „nagy vizen” át jöttek, ahogyan az egyik legendájukban is pontosan így érkezik a „fehér bőrű isten”. Eközben egyre jobbak lettek a hajók és egyre gyorsabban jutottak el olyan helyekre, ahová eddig képtelenek voltak és mind többen kezdtek utazni kereskedelmi célból, ezzel pedig az is járt, hogy mind furcsább helyekre jutottak el és mind különösebb állatokkal –„szörnyekkel”-, emberekkel és szokásokkal találkoztak. Ekkortájt még úgy hitték például, hogy a Föld lapos, akár egy könyv és a szélein le is lehet esni a nagy semmibe, ráadásul hatalmas, sokfejű szörnyek várják ott az óvatlan hajósokat. Innen ered a „világ vége” kifejezés is, ami tényleg a világ végére utalt, ahonnan már nincs semmi, de ugyanígy az „elmennék a világ végére is” –kifejezés erre utal. Csoda, hogy ezek az emberek még hittek az ismeretlen vidékeken élő szörnyekben, sárkányokban és hősökben? Csakhogy minél többen keltek útra, annál többször derült fény a hazugságokra és csalásokra, amiket a felfedezők meséltek és egyre kevesebb ember hitt már nekik. A kiöregedett kalandorok viszont, akik már nem utazhattak többet öregségük
miatt, nagyon jól tudtak már mesélni és hamarosan a valóságként elbeszélt
kalandtörténeteket valami szokatlan és új váltotta fel, ahogyan a hallgatóság
is megváltozott. A felnőttek helyett mind ikább a gyerekek ültek le hallgatni
őket és dobtak pénzt nekik a mesékért; ezek még nem igazi mesék voltak, de
már nagyon hasonlítottak rájuk és minél inkább a gyerekeknek szólt, annál
inkább vált kitalált történetté az egész, ők pedig annál jobban élvezték és
eszükbe sem jutott megkérdezni, hogy mindez igaz-e. A kalandorok hőstettei túlságosan véresek és rettenetesek voltak nekik, mint a mai horrorfilmek, így elkezdtek ezek a mesélők kitalálni nekik való történeteket és innentől hívjuk mesének a meséket. MESÉK Régen a nép szegény volt és keményen dolgozott a földeken, mindenki
szeretett volna hát királylány lenni: szép, gazdag és gondtalan; a mesék
pedig egy rövid ideig azzá is tették őket. A fiúk hősök akartak lenni, akik
megmentik a királylányt és elnyerik szerelmüket, küzdeni akartak iszonyatos,
rémisztő lényekkel, akiket legyőznek és a nép őket ünnepli, mint
megszabadítót és megmentőt. Pontosan úgy, ahogyan ma a fiúk gólt akarnak rúgni,
hogy társaikat elkápráztasák tudásukkal vagy ahogyan a lányok álmodoznak
arról, aki később remélhetőleg a férjük lesz. Mivel a csodálatos történetek kezdetben sosem látott helyeken és olyan szereplőkkel játszódtak, akiknek a helyzetébe a gyerekek csak nehezen képzelték magukat, megjelentek azok a történetek, ahol már hozzájuk sokkal közelibb korú, hozzájuk hasonlóan rossz sorsú főszereplők voltak és ezeknek a helyzetét könnyebben át is érezték. Így maradhatott fent Hamupipőke meséje, akit két gonosz nővére kemény munkára kényszerít és sosem mehet el velük a bálba; a gyerekek ezt a helyzetet már igenis képesek voltak megérteni és átérezni, majd ugyanúgy várni a megmentőjüket, mint Hamupipőke. A kezdeti semmitmondó, egyszerű, rövid kis történetek mind hosszabbak és kidolgozottabbak lettek, hamarosan pedig egy fontos újítás került bele: a tanulság. Az a valami, ami megmutatta a gyerekeknek -számukra is érthető formában-, hogy az élet igenis nehéz és küzdelmes, de ha bíznak magukban és egymásban, ha szeretnek és nem gyűlölködnek, akkor széppé tudják varázsolni életüket és nem fontos királylánynak lenniük ahhoz, hogy ugyanolyan boldogok legyenek. A NYOMDA FEJLŐDÉSE Mivel még mindig nem tudtak olvasni az emberek, így szájról-szájra terjedtek a mesék; valaki azonban visszatért történetünk elejére, az ősemberhez és utána bejárta azt az utat, amit mi az elmúlt percekben. Rájött, hogy van a világon valami, amit mindenütt ugyanúgy értelmeznek a nép nyelvétől, mindenétől függetlenül. Van valami a világon, amit mindenhol és mindenki ért: a képeket. A kisebbeknek szóló mesekönyvek hamarosan tele lettek hatalmas képekkel és a nyomtatott szöveg egyre kevesebbé vált benne. A kisgyerekek végre saját maguk is „olvashattak”. Eközben egyre inkább elterjedt az írás-olvasás (azért ez nem rövid idő volt, hiszen még ma is a világ fele nem tud írni és olvasni), de megjelentek azok a könyvek, ahol már a képek mellett kevéske szöveg is volt és egyretöbb lett a szöveg, egyre kevesebb a kép. Néhány nagyon híres író született ekkortájt és őket a mai napig szeretik a gyerekek: Andersen, La Fontaine és a Grimm-testvérek voltak az első, igazán világhírű mesélők, majd őket követte Magyarországon –igaz valamivel később- Csukás István, Lázár Ervin, Benedek Elek; manapság pedig leginkább Böszörményi Gyula és Janikovszky Éva kápráztatja el a gyerekeket. DIA A nyomdaipar fejlődése eközben megteremtette a képregények megszületésének lehetőségét; majd a diafilmekét. Ezek képekből és alájuk írt szövegekből álltak egy, a fényképezőgépéhez hasonló filmen, amit bele kellett tenni egy gépbe és az a nagyító, meg fény segítségével a falra vetítette a képeket, mint egy iskolai vetítőgép. (Érdekességképp a gyerekekkel együtt néhány diakockát néztünk meg és nagyon izgalmasnak találták szüleik "mesefilmjeit". Az újfajta élményre fogékonyak voltak és hiába az animációs filmek minősége, nem panaszkodtak a grafikára!) RAJZFILM Aztán valaki kitalálta, hogy egymásól alig-alig különböző képeket gyorsan, egymás után játsszon le és így született meg a rajzfilm. (A gyerekek több képkockát láthattak a Hamupipőke 2-ből; a kockák alig különböztek egymástól. Ezután fokozatosan felgyorsult a képek váltása és az állóképekből mozgó mesefilm lett. Döbbent arccal figyelték, hogyan kezdenek elmozogni a figurák a szemük láttára és azonnal megértették, hogy a mesefilmek hogyan készülnek. ) KATTINTS IDE, HOGY MEGNÉZD! Mint ahogyan kezdetben minden, a képregények és a rajzfilmek is fekete-fehérek voltak; ráadásul hiányzott a hang a filmekhez, hiszen a mozifilmeket kezdetben zongorával kísérte egy zongorista és a párbeszédeket csak kiírva olvashatták az emberek; a némafilmek korában a mese is néma volt, ami egyszerre volt bizonyos meséknél zavaró és élményrontó, viszont létrehozott valami egészen egyedit. Azokat a meséket, amikben nincs vagy éppenhogy csak van szöveg. Ismét az ősemberig nyúltak vissza; a képeket mindenki megérti, nem szükséges a szöveg. . Ilyen volt például a Miki Egér, Tom és Jerry, Plúto és társaik, noha a hangeffektek azért sokat segítettek az élmány átélésében. Aztán természetesen megjelent a hang, a rajzfilmek egyre szebbek lettek, egyre népszerűbbek és Walt Disney kifejlesztett egy módszert, amivel megszületett az első, egész estés, másfél órás Hófehérke; a világ pedig csak ámult-bámult. Sosem volt még ilyen hosszú mese a világon addig és a rövid, ötperces rajzfilmek elkészítése borzasztó sok munkával járt és hónapokig dolgoztak rajtuk. Az ötlet pedig egyszerű volt, szinte nevetségesen egyszerű, de erről bővebben majd akkor, amikor a rajzfilmekről beszélgetünk. (A kérdésre, hogy ki szerepel az
alábbi képen, senki sem tudta a választ, de a szülők sem voltak tisztában
vele. Halvány találgatások után hitetlenkedve hallgatták a választ: Walt
Disney. Az aláírás, a logo és a cég hirtelen emberré vált!) Az idő telt és a technika fejlődésével előbb a Walt Disney vetélytársa a WarnerBrothers áttért Technicolorra, majd a Pixar nevű cég valami egészen újat alkotott, noha régi-régi témához tért vissza alapjaiban: a háromdimenziós, számítógépes meséket, amikhez nem kellett szöveg. Ez vezett el végül oda, hogy ma Shrek-et és Némót nézhetjük a tévében csodálatosan megalkotva, újfajta mesestílust hozva létre, ami megfricskázza a többi mese orrát. Ez volt a mesék hosszú és kalandos útja; persze időközben számtalan módon változott még és lettek kifejezetten kisgyerekeknek szóló mesék, nagyobbaknak és még felnőtteknek is készítettek ilyet. A legtöbb mesét és történetet azonban egyetlen könyvben is megírták; a
legtöbb meseíró ebből merített: az Ezeregy éjszaka meséi-ből. Walt Disney receptje pofonegyszerű, mintha egy gyerek találta volna ki: végy egy régi, mindenki által szeretett mesét, tegyél bele egy-két mókás állatot, néhány vicces jelenetet és rajzold meg szépen; a siker sosem maradt el. Gondoljatok csak bele: a Walt Disney mesékben kit szerettek a legjobban? A főhőst vagy inkább a bohóckodó, mindig vicces társait, akik majdnem mindig állatok? Ugye az utóbbit inkább? Aladdin nem annyira érdekes figura, mint az örökké össze-vissza változó és elmebeteg dzsinn vagy éppen a papagáj.
Hogy miért szeretik akkor mégis annyian ezeket a meséket? Talán pont azért, mert tényleg ilyen egyszerűek. Disney legnagyobb ellenfelei a Warner fivérek voltak mindig is, akik a Bolondos Dallamokkal és Tapsi Hapsival, na meg a szintén újításnak számító, Technicolor alkalmazásával olyan mesefigurát találtak ki, akik egészen másfajta oldalról közelítették meg a mese fogalmát és a gyerekek szívét. Valójában ez sem volt annyira új. Nagyjából egyezik a Hanna-Barbera Tom & Jerry-jének ötletével, ami azonban egyezik a Grimm-fivérek vérengzésével. A főszereplők örök harca, az agresszivitás elsődleges ezekben a mesékben, vagyis tökéletes ellentétei annak, amit az ember elképzel, ha meghallja a mese vagy rajzfilm szót. Királylány helyett kapunk egy gyalogkakukkot, gonosz mostoha helyett –aki huhuhuuu, egy nyamvadt mérgezett almát adna neki-, nos helyett kapunk egy Prérifarkast, aki tankokkal, bombákkal, fegyverekkel és egyéb eszközökkel van felszerelve.(Éktelen nevetés percekig.) És talán éppen ezért szeretik annyian. Mert más. Furcsa. Jó. Tapsi, a Gyalogkakukk, Taz, a Marslakó, Duffy és barátaik egyedi, sajátos rajzú figurák, azonnal felismerhető egy-egy jelenetből, hogy melyik cég is készítette. Csakhogy időközben fellendült a képregényipar és megjelent Garfield, aki magasan verni kezdte társait és a felnőttek körében is népszerű lett, amit mindkét cég irigykedve fogadott; persze ők is beszálltak ebbe az iparba és benne is vannak a mai napig is. Garfield, Scooby és társaik viszont megmutatták, hogy nem csak a gyerekek szeretik a meséket; Shrek-ig azonban szinte senki sem törődött azzal, hogy olyat készítsenek, amit a felnőttek is szívesen, végig nevetve néznek meg.
Shrek valójában több volt, mint egyszerű mese; megszületett vele egy egészen új műfaj és stílus, ami ráadásul nevetségessé tette a többi mesét és minden pontosan ellenkezőképp történik, mint a hagyományos, Andersen-féle mesékben. A régi mesék azonban mára megkoptak és kifakultak; Süsü, Mikkamakka, Misi a mókus, Mekk Elek, a brémai muzsikusok, a 101 kiskutya, Hamupipőke, Hófehérke és társaik nem tudtak haladni a korral és a mai gyerekek nem is tudják, hogy milyen lehet királylánynak lenni, mert azt sem tudják, hogy milyen egy világ, ha királya van. Sokáig Walt Disney-n kívül senki sem foglalkozott igazából a gyerekekkel, ma viszont a legtöbb nagynevű cég hirtelen iszonyatos pénzeket kezdett költeni mesékre. Ha fel kéne sorolni, hogy hány és hány moziban is bemutatott rajzfilmet készítettek az elmúlt három évben, igencsak elcsodálkozhatnánk, hiszen ennyit és ennyien az utóbbi tíz évben nem alkottak összesen. Ennyi ideig tartott rájönnie az embereknek, hogy a felnőttek is ugyanúgy kedvelik a meséket, mint a gyerekek, legfeljebb nem vallják be.
A mesék nagyon fontosak, mert az első mesekönyvek, amiket egy gyerek az életében kap, még sokszor szöveget sem tartalmaznak, csak képeket, majd mind több lesz a szöveg és mind kevesebb a kép, csakhogy ezalatt a képek és a szövegek folyamatosan változó kombinációja a fantáziát egyre inkább előtérbe helyezi, ahogyan a problémamegoldókészséget is fejleszti. Mivel nincs kép, a gyerek rá van kényszerülve, hogy elképzelje a világot magának; saját maga építse fel a helyszíneket és így bizonyos értelemben a rendes, valódi világ történyeit, szabályait is megtanulja. Amikor egy szép napon a gyerek az esti mese közben a megunt történetnél arra kéri a neki olvasót, hogy valami történjen másképp, a szülő és a könyvek győzelmet arattak és a gyermek fantáziája, érdeklődése jó ütemben és irányban halad. Gondolkodik. Fantáziál. Vágyódik. Ötletei lesznek. Ha a szülő elakad, kisegíti hamarosan és már a saját maga teremtette konfliktushelyzetet is megoldja. Kezdetben a deus ex machina-technikáját alkalmazza, majd egyre inkább logikus, átgondolt és megfontolt lépések jönnek; a gyerek felfedez valami közöset a mesékben és a valóságban. Ráadásul ma már vannak mesék a különböző korú gyerekeknek, fiúknak és lányoknak; mindenki megtalálhatja azt, ami őt érdekli és amit szeret. Egyszer egy híres drámaíró, bizonyos Shakespeare azt mondta, hogy „Színház az egész világ” és mindenki egyet is értett vele. Csakhogy a színház valahol nem más, mint mese felnőtteknek. Így tehát „Mese az egész világ.”. |
|||
