NARCISSZUSZ ÉS ÉKHÓ

Írta:
ShadowCat

( John William festménye)

Régen, amikor még tündérek kergetőztek a mezőkön, a barlangokban óriások éltek és talán nem akadt tócsa sem, amiben ne telepedett volna meg vízi manó, az Olümposz hegyén istenek lakoztak, akik felügyelték ezt a zűrzavart és óvták a rendet, békét. Az istenek istene királya Zeusz volt, felesége pedig Héra, csakhogy hamarosan kiderült, hogy az istenek között sincs igazi béke.

Narcisszusz félénk fiatal fiú volt, aki nemhogy egy istennőt vagy tündért, de még a pásztorlányokra sem mert tekinteni. Mégis, a parányi Ékhó tündér éppen őt szemelte ki magának és belészeretett. Ékhó ugyanolyan csengőn kacagott, mint a többi tündér és ugyanolyan gyönyörű táncot is lejtett, de csak ő volt képes véget nem érő történeteket mesélni. Így szerette volna felkelteni a fiatal Narcisszusz figyelmét, mert arra vágyott, hogy ő észrevegye és megszeresse.

Egyszer azonban, míg Ékhó mesélt és Héra istennő lélegzetvisszafojtva hallgatta őt, Zeusz kihasználta az alkalmat és csendben elosont, hogy a tündérlányokkal táncot lejtsen a réten. A hír azonban eljutott Héra fülébe, aki azonnal méregbe gurult és a kis Ékhóra zúdította haragját. Mivel a tündérlány a meséjével tartotta őt láncán, mialatt Zeusz a tündérekhez lopózott, haragjában isteni erejével ellopta Ékhó hangját és csak a mások által kimondott szavak utolsó szótagjait ismételhette többé. Így Narcisszusz sosem tudhatta meg Ékhó iránta érzett szerelmét, a tündérlány pedig bánatában hervadni kezdett és eltűnt; csak egy hang maradt utána. Egy nagyon szomorú visszhang.

 (Caravaggio festménye)

A tündérek a mit sem sejtő Narcisszuszt okolták és elvarázsolták, hogy sose szerethessen senkit, klegfeljebb magát. Kegyetlen bosszú volt ez. Egy napon narcisszusz meglátta önön képmását a nyugodt víztükörben és szerelemre lobbant a képmás iránt. Bálványként megmerevedve ült a tó szélén és bámulná magát ma is, ha nem halt volna éhen...