KÍGYÓK

Írta:
Sygmacs

Sokan undorodnak a kígyóktól és rettegve nézik őket, mert az idők során kifejlődött bennünk a rettegés, ami egyben elismerés is feléjük. Testi erejük vagy gyorsan ölő mérgeik, pikkelyes testük és gonosznak ható szemeik olyan ősi félelmeinket ébresztik fel, melyek évezredek óta élek bennünk...

 

A kígyók a hüllők közé tartoznak, tehát testhőmérsékletüket nem tudják szabályozni. Kénytelenek a Nap melegére bízni magukat, ezért él sokkal több kígyó a forró trópusokon, mint a hűvös mérsékelt övben.

A kígyóknak nincsenek végtagjaik, testük hosszú és vékony. Csontvázuk a koponyán kívül lényegében csak csigolyákból és a hozzájuk golyós izületekkel kapcsolódó bordákból áll.

A belső szervek- szív, belek, tüdő, máj, és vesék-az izmok és bordákrétege alatt sorakoznak. A szokatlan tetfelépítés azonban kényszerűen meghatározza az egyik-másik szerv alakját vagy helyzetét. A bal tüdőfél a legtöbb fajnál vagy egészen kicsiny, vagy hiányzik, a jobb tüdőfél pedig hosszan elnyúlik. Elülső része légzőszervként működik, a hátulsó rész pedig a levegőtartály. A kígyók két szemüket egymástól függetlenülis tudják mozgatni. Nincs szempillájuk, szemüket kemény, átlátszó pikkelyek óvják.

A kígyók testét erős pikkelyréteg borítja. Ez egyrészt páncélként védi, miközben az állat a talajrögökön és a sziklákon csúszik, másrészt vízzáró, így kívül tartja a nedvességet.

A pikkelyeket keratinréteg (a gerincesek szaruanyagában-haj, gyapjú, köröm, toll-található fehérjék gyűjtőneve) vonja be. Az állatnak időről időre meg kell szabadulnia ettől a kemény buroktól, hogy növekedni tudjon. Rendszerint egy darabban veti le, mialatt az aljnövényzet között tekereg. A levedlett kígyóbőr alól előtűnnek az új, valamivel nagyobb pikkelyek, amelyek már teljesen kialakultak.

A kígyók mérete igen változatos, van olyan faj, amely a 15 cm-t sem éri el, míg a hatalmas kockás piton állítólag a 10 méteres hosszúságot is meghaladhatja.

Nyelés

A kígyók egészben, rendszerint fejüknél kezdve nyelik le táplálékukat, akár a szájuknál jóval nagyobb állatokat is. Az afrikai tojásevő kígyó testének átmérője-ha üres a gyomra-kisebb, mint egy felnőtt ember ujjáé, mégis egészben le tud gyűrni egy tyúktojást. A piton nem vastagabb, mint egy ereszcső, de képes lenyelni egy közepes méretű kutyát.

Mihelyt a kígyó elejtette a zsákmányát, a szájába veszi. Alsó állkapcsa két félből tevődik össze. A két rész igen mozgékony és felváltva mozdul előre, így az állkapocs valósággal „végiglépeget” az áldozat testén.
A zsákmány megemésztése napokig, vagy akár hetekig tarthat. Ezalatt a hüllő gyakran elrejtőzik, mivel degeszre tömött bendője megnehezíti a mozgást. Mindent megemészt- az antilop esetében méga patákat és a szarvakat is.

A kígyó nem hallja a kígyóbűvölő zenéjét

Zenekedvelők-e az állatok? Egy közönséges házimacska élvezhet-e egy Mozart hangversenyt? Bizsereg-e a cirkuszi medve lába, ha a zenekar rákezdi? Természetesen sok állat felfogja a ritmust és a hangokat. Azok a parasztok, akik hangszórókat szereltek be az istállóikba, azt állítják, hogy a tehenek jobban tejelnek zeneszóra! A kígyónak viszont nem érdemes muzsikálni. Ugyanis süket!*

A kígyóbűvölő a zenével a nézősereget bűvöli. A kígyó ugyanis süket. A kígyóbűvölő fújja sípját, furulyáját, közben toppantgat lábával. A kígyó érzékeli a rezgést a talajban. De a kígyóbűvölő ráveszia kígyót, hogy táncoljon, vethetné közbe valaki. A fakír mozog a zenére, ugyanígy tesz a kígyó. Ütemesen együtt mozog vele.

Közkedveltek voltak a táncoló medvék, melyeket régebben vásártereken, szórakozóhelyeken és cirkuszokban léptek fel. A közönség megcsodálta a „zeneértő” medvéket, amint vidáman forogtak az ütemre. Ez a mutatvány azonban tisztán begyakoroltatott szám volt.
Felesleges talpalávalót húzni a kicsi japán táncolóegereknek. A kígyókhoz hasonlóan süketek, mint az ágyú. Az, hogy körbe-körbe forognak-az USA-ban valcerozó egér a nevük-, fülül egyensúlyszervének zavaraira vezethető vissza.
A „Grimm fivérek meséi”-nek egyike hamelni patkányfogóról szól, aki fuvolával csalogatta elő ezeket a rágcsálóklat. Egy zoológus kipróbálta a módszert, elő is jöttek rejtekükből a patkányok. Zenei érdeklődés? Nem! A fuvola hangja hasonlít a cincogásukhaz.

Ellenben a macskának jó a hallása, érzékeny a zenére. Ruth I. Larsson gyik könyvében mesél egy macskáról, mely az általa kedvelt zene ritmusára dorombolt-kivált a hegedűversenyek megszólaltatásakor. A lármás popzene elől fújva elfutott.

*Tényleg süketek-e a kígyók?

Dobhártyájuk és külső hallőszervük nincs, nem hallanak, demegérzik a talaj legkisebb rezdüléseit is. Bármilyen óvatosan is lopakodsz egy kígyó felé felé, az rögtön érzékeli, és vagy menekül, vagy védekező pozícióba helyezkedik. Az észak-amerikai prériken nagy csordákban legelnek a bölények, és ugyanott sok csörgőkígyó is él. Farkuk végén a korral növekvő mennyiségben szarunemű képződmények vannak, ezzel „csörögnek”, ha veszélyben érzik magukat. A csörgőkígyók nem esznek bölényt, azok sem kígyót, így aztán nincs szükségük egymásra, jobb, ha kitérnek a másik elől. Mert ha egy jókora bölénybika kígyóra lép, annak bizony befellegzett, de a bölény is elpusztulhat, ha legelés közben a csörgőkígyó az orrába mar. Mindkettőjük szerencséjére az évmilliók során kialakult egy védekezési módszer, ami ma is nagyszerűen működik. Biztosan láttatok már legelő birkanyájat. Szorosan egymás mellett lépegetnek előre, és valahogy így legelnek a bölények is. A napozó kígyó „hallja”, hogy közelednek, de nem menekül, meg  sem mozdul, csak a farka hegyét emeli fel, és csörgetve figyelmezteti a közeledő hatalmas állatokt: vigyázzatok! Itt vagyok! Azok pedig, anélkül, hogy fejüket felemelnék, szépen kitérnek. A csorda egyik fele jobbra, a másik balra kerüli ki a kígyót, utána újra összezárnak. Így legelnek tovább, mindaddig, amíg a következő napozó csörgőkígyó útjukba nem akad.